Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Bandog

2009.06.28

A bandog nevet a középkorban az őrkutyaként használt nagytestű és erőteljes felépítésű ebekre használták. Ezeket a félelmetes állatokat nappal megkötve tartották, és csak éjszakára engedték szabadon. A név az ősrégi szász "banda" (lánc) szóból származik. A név jelentése "láncra kötött kutya".

 

 

Az elnevezés ekkoriban csupán a funkció megjelölésére, és nem a fajta meghatározására szolgált. Így gyakran egymástól nagyon is eltérő küllemű kutyákat illettek ezzel a névvel. Ami közös volt bennük, az az átlagosnál masszívabb felépítés, erősebb csontozat, és a vad, félelmet nem ismerő természet volt.

A Bandogok és elnevezésük - az élettér, vagyis a paraszti porták eltűnésével - az idők folyamán feledésbe merültek. A közös névvel illetett nagytestű kutyák fennmaradt képviselői az 1850-es években megkezdett tipizálás nyomán már fajtákba sorolva, más néven éltek tovább. Úgy tűnt, a kifejezés végképp kihalásra ítéltetett, ám a XX. század utolsó harmadában a tengerentúlon újra feltámadt az Ősrégi szó.

Történt, hogy az 1960-as évek elején egy bizonyos John Swinford nevű állatorvos megálmodta magának a világ lehető legkeményebb őrző-védő kutyáját. Elképzelésének megvalósulását egy game Pit bull kan és egy hatalmas termetű Mastino Napoletano szuka keresztezésétől remélte. Úgy gondolta, hogy a bull and terrier fürgesége és temperamentuma szerencsésen ötvöződik majd a molosszus méreteivel és csontozatával. Ettől a párosítástól remélte azt a kutyát, amelyik a világ legtökéletesebb őreként méltó utódja lesz a középkori Bandog-oknak.

A fenti keresztezés eredményeként valóban remek küllemű és karakterű kutyák születtek, így Swinford tovább folytatta a régi-új fajta tenyésztését. Egyesek szerint angol masztiff szukákat is használt, bár ezek csak találgatások. A lényeg, hogy a későbbi almokból további pompás egyedek láttak napvilágot kennelében. Ám a derék doktor sajnálatos módon fiatalon elhunyt, így az általa elindított kezdeményezés csaknem feledésbe merült.
Azonban megkezdett munkája szép számmal talált követőkre. Ezek a lelkes hívek folytatták az általa kidolgozott programot, bár a későbbiekben már bullmastiff-ot és Dogue de Bordeaux-ot is felhasználtak kutyáik tökéletesítéséhez. Ennek a logikának az alapján ma is minden olyan kutyát, amely az APBT és valamely molosszoid fajta frigyéből származik, az USA-ban Bandog-nak hívnak. Az American Bandog Club igyekszik összefogni a fajta híveit, s népszerűsíteni az általuk tartott kutyákat.

Az európába vezető út

Miután a 70-es években megindult az American Pit bull Terrier-ek importálása, az erős kutya fogalma új értelmet nyert európában. Kezdetben szinte kizárólag a viadalok hívei tartották és tenyésztették őket, és az általuk más fajtákkal végrehajtott keresztezések is ezt a célt szolgálták. Noha az USA-ban az ilyen párosítások ekkor már inkább a tökéletes őrző-védő eb megteremtését célozták, az európaiak kezdetben még nem tudtak kilépni az arénák környékéről. Ennek a tenyésztési folyamatnak a résztvevői - természetesen a már említett APBT mellett - elsődlegesen a rottweilerek és a különböző molosszoidok voltak. Ezek valamennyien az ókori hadikutyák leszármazottai, sőt néhányan még közelebbi rokonok is a középkori bulldogon keresztül. Kezdetben európában is ezen meglehetősen szerteágazó keverékeket illették a Bandog névvel.

Vannak, akik részint Swinford, részint az európai kutyaharc-rajongók hatására ma is ezekre a kutyákra használják a Bandog nevet. Azonban egy a 80-as években elindított program résztvevői leszűkítették a kört. Rokon fajták egy bizonyos tenyésztői elképzelés szerinti párosításából született egyedek elnevezésére használták ezt a régi elnevezést.

Ez az elsősorban Hollandiában és Németországban kidolgozott koncepció négy fajtán alapult. A tenyésztők végső eredményként, akárcsak Swinford húsz-huszonöt évvel korábban, ezen kutyák legjobb tulajdonságainak egyesülését várták.

Elképzelésük az volt, hogy az APBT tökéletes anatómiai felépítését, robbanékonyságát ötvözzék a rottweiler munkaszeretetével és nyugodtabb természetével. Az utódokban viszsza akarták kapni a molosszusok hihetetlen erejét, méreteit és csontozatát, ám a mai Mastiff-okra jellemző lustaság nélkül. Ezt a bullmastiff és a rhodesian ridgeback bevonásával remélték elérni. Ez utóbbi fajta hihetetlenül szívós és kitartó izomzattal rendelkezik, s alkalmasnak látszott a molosszoid feljavítására.

A felsorolt négy fajta különbözik ugyan egymástól, megegyeznek viszont a következőkben: mind intelligens, nagyszerű fizikumú munkakutyák. A tenyésztők erre az alapra építkezve kívánták belőlük megteremteni a hibátlan felépítésű és temperamentumú szolgálati ebet, megőrizve az elődök legjobb tulajdonságait. Nagy hangsúlyt kapott a használhatóság és kezelhetőség szempontjából esetleg kedvezőtlen jellemzők kiszurése.

A mackós termet és az ebből eredő lassú mozgás eltűnésével olyan ebet kapunk, amely közel rottweiler méretű, ám annál sokkal erősebb, ugyanakkor fürgébb és kitartóbb. A nehézkesség mellett a túlzott élénkség is az  - ejtett - tulajdonságok közé került, ám az intelligencia és karakter megmaradt.

Az elmúlt években a legtöbb tenyésztő a rhodesian ridgeback helyett egyre inkább a Dogo Argentino-t kezdte el használni, mivel ez a fajta is páratlan szívósságáról és kitartásáról ismert ugyanakkor afrikai társától eltérően ő egy igazán közeli rokon a molosszoidok és a bulldogok családjában. Így nem okoz - gondot - az oroszlánkutyakeskenyebb fejtípusának esetleges átöröklődése az utódokban.

A Bandog megalkotásának receptje a következő: egy APBT kannal fedeztetnek egy rottweiler szukát, míg a másik oldalon ez a párosítás ridgeback (vagy argentin dog)  bullmastiff. A megszületett keverékeket a másik ág egyedeivel párosítják, és ennek eredményeként kapunk Bandogot.

Ez a fajta tehát nem más, mint céltudatosan létrehozott keverékek keveréke. Ez természetesen csak az első generáció, melyben egyik-másik ős tulajdonságai dominánsan jelentkezhetnek. Ennek kiküszöbölésére alkalmas a Bandogok egymással való párosítása, amely a homogenizációt segíti elő. Emellett a tenyésztők folyamatosan nyúlnak vissza az ősfajtákhoz, különböző kívánatos tulajdonságok felerősítése céljából. 
Jellemrajz

A Bandog őseitől csak a legjobb tulajdonságokat örökölte, ennek megfelelően kiegyensúlyozott, nyugodtés rendkívül értelmes kutya. Mint ilyen, tökéletesen alkalmas nemcsak az őrző-védő feladatok ellátására, de nagyszerű társ is válik belőle. Következetes, szigorú neveléssel bármelyik - nagy - szolgálati fajtával minden tekintetben egyenértékű, sőt azokat -fizikailag mindenképpen - felülmúló kutya válik belőle.

Éppen ide kívánkozik az a gyakran hallható megjegyzés, miszerint a keverék kutyamindig egészségesebb fajtatiszta társainál. Ha a megállapítás valóságtartalmát a Bandog ősei közül divat kutyának számító rottweiler és bullmastiff esetében vizsgáljuk, igazat kell adnunk neki. Ezeket a fajtákat olyan defektusok sújtják, mint a csípődiszplázia, a fertőzésekre való fogékonyság vagy az utóbbinál a rövid élettartam. Ezek mind a XX. század utolsó harmadában megkezdett, egy rosszul értelmezett ideálkép elérését vagy csak a piaci igények kielégítését szolgáló felelőtlen szaporítás következményei. A Bandog szerencsére mentes ezektől a hajlamoktól és betegségektől, s kevés számú elkötelezett híve mindent elkövet azért, hogy ez így is maradjon.

Jellemében leginkább nagytestű felmenőihez, a rottweilerhez és a molosszerekhez hasonlít. Már-már a makacssággal határos nagyadag önérzet lakozik benne, amelyet a gazda által kiadott parancsok végrehajtására irányuló olthatatlan vágy ellensúlyoz. A gépiességet ugyanakkor oldja a terrieres élénkség és magasfokú intelligencia, mely egyben biztosítja a hatalmas tömeg gyors és koordinált mozgatását.

A valódi Bandog fantasztikus és hihetetlenül izgalmas figura, éppen ezért nem véletlen, hogy népszerűsége világszerte nőttön-nő.

Kép